2011. augusztus 8., hétfő

Kagrra, - Kikoku Shuushuu

(Egy nyugtalan lélek jajgatása és zokogása)

Sárga homokban táncoló porszemek, akár a halandó élet
Miért bolyonganak úgy az élők?

Látszólag kiégett vágyak fenyegetik szívem
De én folytatom utam és elvesztem hangom

Mikor kutatom, miért zokog az ördög,
Eddig ismeretlen magány tárul fel előttem,
Mint a feltörő víz egy örökkévaló szökőkútban.

Most kibontom vitorlám,
Agyaraim a hatalmas tengerbe mélyesztem és harcolok,
Kiemelkedve a zavaros hullámokból,
Akár egy falevél.
Utamon, hol valóra váltom holnapom,
Ami homályos akár a köd,
A tünékeny álmok jelentik szerencsém.

Mikor megkaparintottam a tetemet, mi után az ördög sírt a fedélzeten,
Rejtett magány kerített hatalmába,
Mint a sosem pusztuló szikla felszínére lecsapó szél.
Két kézzel evezek,
És szétszórom üvöltéseim a világban.
Leírom e ördögi isten dühét,
Őrült és hiábavaló dalban.

Az alig látható nyomok tovább folytatódnak,
Valahol a puszta végén, a fény várakozik.

E pusztuló világ fénye csábít,
Ah, egy szomorú és furcsa, rejtett világ felé.

Mikor az ördög legyőzte a ragyogó, kihunyó fényt,
A legyőzött fellázadt,
Mint a fényét sosem vesztő Hold.
Rádbízom testem.
Nem fogok eltűnni az űrben táncoló,
Hínárdarabokkal.
Nem habozom,
Nem dühödöm fel,
Nem aggódom,
Nem adom fel,
Nem fordulok vissza.

Mikor kutattam az ördög zokogásának okát,
Mikor megkaparintottam a tetemet, mi után az ördög sírt a fedélzeten,
Mikor az ördög legyőzte a ragyogó, kihunyó fényt,
Az ördög...az ördög...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése