2011. augusztus 8., hétfő

Kagrra, - Haha e...

(Anyámhoz...)

Suttogó, nosztalgikus hang...hang...az éjszakai széllel jő.

A dermesztő éji széltől hunyorogva,
Rád gondolok.

Jóságos öledbe hajtom fejem,
Eltakarom füleim akárhányszor zavaros álmot látok.
Még a legjobb időkben is, fagyos ujjbegyeimmel törlöm le könnyeim,
Magányomon töprengve.

Az őszi égbolt elsötétül,
A messzi, süllyedő Nap felé indulok.

Hátadhoz simulok, lassan és inogva,
Egyre távolibbnak tűnsz,
Szorosan ölellek.

Mikor éreztem ahogy felmelegítesz,
Nagy tenyereiddel, amik az imádott és dicsőített rizs között
Feltűnnek majd eltűnnek, kecsesen.
Kutatok emlékeim között valamiért, mivel visszatarthatom könnyeim.

A gyönyörű idő észrevétlenül elröppent, kezeiden hagyva nyomait.
Csak az áldásokat tartod számon, de létezik szerencsétlenség is, tudod.
Apró ajkaim mnden eddiginél hallgatagabbá válnak,
Helyette bensőmben, saját szívemért könyörgök.

Az éj, mi lepillantott szomorú arcodra.
Miért hunyom be szemeim szorosan a félelemtől?
Az ilyen alkalmakkor vissza tudtam volna fordulni,
Gyengéden azt kérdezve, "Miért sírsz?"...

Összezavarodom ahányszor csak megjelensz szívmelengető álmaimban.
Még a legjobb időkben is, fagyos ujjbegyeimmel törlöm le könnyeim,
Magányomon töprengve.

Egy suttogó, nosztalgikus hang...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése