2011. június 20., hétfő

Girugamesh - Ishtar


Eső áztatja a száraz sivatag homokját,
Egy élettel teli mag, mélyre növeszti gyökereit.

A nyíló virág, mely a szerelem virága nevet kapta,
És mely megismeri a magányt a Föld felszínén.

Eltemetett dolgok és szívem, mely elveszett a szerelemben, gyengéd fájdalom és a könnyek száma,
Megismertem az igazi magányt szívem által, ami őrülten szeretett egy másikat.

Mikor nincsenek szavak, és csak elválasztjuk érzéseink,
Vágyódva a másik után...ez a szerelem eredete.

Nem számít hányszor, hányszor veszek mély levegőt,
Az érzés nem elégít ki engem.

A valóság, mely menthetetlenül esett szét darabokra kettejük keze által, mintha bűn lett volna.
Az átdöfött lándzsa vörösre színeződött, a földbe szorulva, és leleplezte szívem, akár egy figyelmeztető jel.

Nos, mivel az emberek képtelenek egyedül élni, mielőtt találnának valakit,
Kezükbe fogják e szavakat és ez mindennek a kezdete,
"Ha megsérülök mert szeretek valakit, többé nem lesz szükségem semmire"
Ilyen szavakat mondanak, nézz rám, én még mindig keresek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése