2011. május 28., szombat

Versailles - Antique in the Future

(Régiség a jövőben)


Még ha a magány is ölel át
És a könnyeket elrejti az eső
Amikor a napsugarak áthatolnak a levelek között
Ismétlődnek, és elszédülök tőle

A fájdalom jéghideggel szúr át, és megfagy
Megfagy még az is, ami valaha lélegzet volt

Megint nélküled létezni, nem tudok élni, nem menekülhetek
Csak megrémülök a magánytól, ami felém közeledik

A csók kihűl az édes illúzióban
A bús csönd bomlásnak indul
Amíg megtagadom ezt az időt, rád vágyom
A kard hegyét a hold irányába mutatom

Mert ez csupán egy illúzió
Lehunyom szemeim, és megyek a találkozásra

A fekete sivatag
Ott ez teljesen megváltozik…

Még mindig nem értem, hogy jobb lenne hinni valamiben?
Megint nélküled létezni, nem tudok élni

A fájdalom jéghideggel szúr át, és megfagy
Megfagy még az is, ami valaha egy szó volt

Jó ez így, hogy szavakba öntöm, mennyire tudtam szeretni?
Nem tudom, nem látlak
És megértem, hogy nem is szerezhetlek vissza
Biztosan el tudom nyomni ezeket a gondolatokat

A csók kihül az édes illúzióban
A bús csönd bomlásnak indul
Amíg megtagadom ezt az időt, rád vágyom
A kard hegyét a hold irányába mutatom

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése