2011. február 15., kedd

Alice Nine - Shunkashuuto

A tavasz gyengéden simogatja a fület, a nyár suhogtatja a hajat,
az ősz festett színeiben, még mindig a télben állok.
Gyámoltalanok voltunk, utunkat kerestük,
a szárnyak, amikkel csak mi tudunk repülni a holnaphoz

Reszketés, reszketni kezdek, amíg ki nem tárom szárnyaimat

Váratlanul belép a látókörömbe
ha elsétálok valamerre, milyen messze...?

Mert a holnapi találkozás még az éjjeli bársonyba záródik,
Káprázatos, nem lehet lélegezni, ezek a napok ragyognak

Az álom, ami tavasszal virágzott, nyáron látható,
ősszel rá gondolok, és körbejárom, télen a választ keresem rá
Elképzelem, hogy makacsul átrepülök a jövő képén, amit rajzoltam

Reszketés, reszketni kezdek, amíg ki nem tárom szárnyaimat

Egy nap, valameddig tudok majd mosolyogni?
Ha elszaladok, milyen messze...

Amikor eljön a tavasz, búcsúzunk,
és az út a délutánba, amikor szóltál
Nem akarom, hogy vége legyen ennek az álomnak,
amíg a harangok hangját hallom

Reszketés, reszketni kezdek, amíg ki nem tárom szárnyaimat

Ez a hang elér hozzád?
Ez az ének visszhangzik az égben

Reszketek, mert ez a kicsi gondolat felrajzolódott az égre
Nem akarom, hogy vége legyen ennek az álomnak,
nincs szükségem szavakra többé

Talán nem lesz holnap,
Most szívből tudok beszélni,
Biztosan megérkezek egy helyre,
ahol olyan lesz, mintha velem lennél

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése