2010. november 22., hétfő

Kagrra, - Oni wo awaremu uta

Egy dal ami megszánja az ördögöket

Egy fanyar szag lebeg ki a sötétségből
Visszhangzó lépések, mintha közelebb vonzana, reszketek

A fény még most kiad egy hangot, és én belezuhanok
Nincs erőm, de a Hádész-hoz vezető utat járom

Az uralkodó táplál egy égő gyűlöletet testemben
Felajánlom neked hangom, hangom melynek nincs jelentése, neked adom

Kicsúsztatom nyelvem, éles sírás, érzem

Ezek a könnyek testemen, egy zavarba ejtő tánc
Nincs erőm, de a Hádész-hoz vezető utat járom

Az uralkodó táplál egy égő gyűlölet testemben
Felajánlom neked hangom, hangom melynek nincs jelentése, neked adom

Rábízhatom szánalmam egy ilyen mulandó időre?
Az uralkodó szüntelenül gyötri testem
Neked, neked, hangom melynek nincs jelentése, neked adom

Kagrra, - Ibitsu

Izzó láng visszhangzik az éjben
Egy hang körülvesz, figyelmeztet bánatom

Körülölelve az ég által, lebegve, kibogozva
Két sors összefonódik, felbonthatatlanul

Halvány, áradó, akár egy ölelés
Eltűnik az árnyékokban, lelkek visszhangzanak

Körülölelve az ég által, lebegve, kibogozva
Két sors összefonódik, felbonthatatlanul

Holtsápadt, az az arc puhán sóhajt egyet

Körülölelve az ég által, lebegve, kibogozva
Két sors összefonódik, felbonthatatlanul

Betemettek téged a levelek, eltüntetve körvonalaid

Két sors egyesül, és újra összefonódnak

Kagrra, - Arishi hi no bishou

Távoli múltam sebei

A bánat még most sem tűnik el szívemből

Fény özönlik be és az évszakká válik, valahogyan
Mosolyogva emlékszem hangodra

E gyönyörű kék ég amire felnéztél
Mintha lecsapna rád, te tovább álltál
Az az idő csodás volt, a mi kettőnk változatlan
Úgy érzem mintha vissza tudnék menni, ha csupán lehunynám szemem

Bámulom a sima Napot, egyszerűen, sóhajtva, azon a napon
Ha visszatérhetnék, mégegyszer, csak hallani akarnám hangod

E gyönyörű kék ég amire felnéztél
Mintha lecsapna rád, te tovább álltál
Az az idő csodás volt, a mi kettőnk változatlan
Úgy érzem mintha vissza tudnék menni, ha csupán lehunynám szemem

A bánat még most sem tűnik el szívemből

Távol attól az időtől, hívsz engem, agy érzek

Ha csak ezek a mulandó emlékek, sosem tűnnének el, még mindig itt sírok

E gyönyörű kék ég amire felnéztél
Mintha lecsapna rád, te tovább álltál
Az az idő csodás volt, a mi kettőnk változatlan
Úgy érzem mintha vissza tudnék menni, ha csupán lehunynám szemem

2010. november 20., szombat

Kagrra, - Himitsu

Titok

Titokban forgó, változó szavak, a komor függöny mögött
Nedves, sötétségbe hull

A száraz éjszakai égbolt, a végtelen árnyékok, együtt jönnek egyként
Visszhangzó, helytelen

Ah, elbűvölő, ah, mormoló

Amíg eltűnünk és meghalunk, hadd bízzuk magunkat egymásra
Egy éjszaka ígérete, minden ebben a pillanatban végtelenné válik

Ah, hervadt, ah egy rügy

A harmat, cseppek, ah, ragyognak

Amíg eltűnünk és meghalunk, hadd bízzuk magunkat egymásra
Egy éjszaka ígérete, minden ebben a pillanatban végtelenné válik
Mint egy Főnix égek míg betakar a por
Még ha nem is ébredek fel ebből az álomból és a jövőbe kapaszkodom

Kagrra, - Izanai no Jukai

A kísértés erdeje

Nem hallom azon napok hangját, mert csak a fájdalom marad
Mintha körülölelne egy száraz szél, én csak lebegek
A Napsugarak átjárják szemeim, emlékek jelennek meg elmémben
Valahol elfelejtettem a véget, az idő űrjébe temetve

Keresem a szavakat, a szavakat amiket vártál

Bizonytalan érzéseimbe kapaszkodom, míg távol nem kerülök innen
Bárcsak elérnének téged kívánságaim, csak lehunyom szemeim és várok

Ez az évszak mikor a holt levelek táncolnak, az ég távolabb van mint bármikor
Sóvárgó kézfogások, megyek az erdő felé ahol nincs senki más

Bizonytalan érzéseimbe kapaszkodom, míg távol nem kerülök innen
Bárcsak elérnének téged kívánságaim, csak lehunyom szemeim és várok

Keresem a szavakat amiket képtelen vagyok kimondani, a szavakat amiket vártál

Bizonytalan érzéseimbe kapaszkodom, míg távol nem kerülök innen
Bárcsak elérnének téged kívánságaim, csak lehunyom szemeim és várok

Bár visszafordíthatnám az időt, más utat választanék
És sétálok, egyedül az erdő felé

Kagrra, - Meguru

Forgás

A virágok lebegnek, ezen a világon elhervadnak és meghalnak, mint én magam
Hol végzi emlékeim sokasága?
A szívemben lévő fájdalomnak élek

A mulandó világ díszei
Ahogyan gondolataim rohannak
Kedves szavak csak most
Ne állj meg, elmennek a föld legvégéig

Ah, a szél elhal, követve az éjt
Virágzás, mindent és mindent figyelmeztet a fájdalom

A virágok lebegnek, ezen a világon elhervadnak és meghalnak, mint én magam
Hol végzi emlékeim sokasága?
A virágok lebegnek, ezen a világon elhervadnak és meghalnak, mint én magam
Hová tartanak? Hová...

Keresve a lelkiismeretesség végét
Egy örök vándor

Ah, miért idéz elő az idő ilyen érzéseket
Változik, minden és minden egy színtelen végtelenség felé
Ah, a szél elhal, követve az éjt
Mintha minden körülvenne, mintha figyelmeztetne arra, hogy mindent szeressünk

A virágok lebegnek, ezen a világon elhervadnak és meghalnak, mint én magam
Hol végzi emlékeim sokasága?
A virágok lebegnek, ezen a világon elhervadnak és meghalnak, mint én magam
Hová tartanak? Hová...

Kagrra, - Boufura

Féreg

Egy színtelen világban, az árnyék szétterjed
E kéz kinyúl, hogy megérintse
Játszva az ártatlant

Kutató fénysugár, gondolatok keringenek fejem körül
Bár tudom, a valóság elkerülhetetlen
Ez csak hasztalan küszködés

A hangok megszűnnek, szüntelen fájdalommal
Túlszárnyalják szívem, örökké

Hány féreg volt bőröm alatt?
Kiszáradt torkuk félrebeszél, rázzák csápjaikat
Végtelen magányomban az idő megáll

Rábízom nyakam e durva kötélre
Verdesem szárnyaimmal az ég felé

A hangok megszűnnek, szüntelen fájdalommal
Túlszárnyalják szívem, örökké

2010. november 13., szombat

Kagrra, - Kamikaze

Isteni szél

Jobb érzés tévedni mint becsapni önmagadat
Azok, a kifinomultságot csak hírből ismerő, páholyaikban nevetgélők
Egy ostoba "Nem a mi bajunk" kifejezéssel arcukon

A földre köpnek az "ez és amaz"-aikkal
Nem tudják megállni, hogy könnyeiket megtévesztő eszközként használják
Köszönöm, de búcsút intek az utolső képmutató lekenyerező szimpátiának
A vér átárad testemen
Túlhalad a szimpla haragon és úgy érzem mintha hánynék

A változás nem használ ennek a világnak
Mindenki tudja, hogy túl késő
És ha így áll a dolog, állj ide és ragadd meg a Hinomaru-t*
Kiálts és öld meg magad, mint egy igazi férfi

Próbáld elhajítani a múltat és hidat építeni a jövőbe
Nem néztél a lábad elé és sárba zuhantál
Most anékül, hogy felfednéd arcodat az emberek számára
Nem számít mit prédikálsz, nem hallják meg

Nem ismerve a jó és rossz dolgokat
Amíg képtelen vagy megérteni az emberek fájdalmát, nem számíthatsz boldogságra
Engedd, hogy véred átáradjon testeden
Hajítsd el az egészet és kérdezd meg a világ embereit "Mit akarsz tenni?"

A változás nem használ ennek a világnak
Mindenki tudja, hogy túl késő
És ha így áll a dolog, állj ide és ragadd meg a Hinomaru-t*
És hintsd szét, akár a férfiak

Egy újszölött sírása hangzik fel a pusztulás végén
Feltűnik egy elborzasztó, botladozó démon
Ez egy ingatag, üvöltő isten az istenek között
Vagy csak egy fehér kígyó**

A változás nem használ ennek a világnak
Mindenki tudja, hogy túl késő
És ha így áll a dolog, állj ide és ragadd meg a Hinomaru-t*
És légy porrá akár a férfiak

Ha egy nap az idő visszafordul
Mégegyszer visszatérünk a semmihez, üvöltsd harci kiáltásod
Áldozd fel magad a pusztító háborúnak
Röhögve

*A japán zászló. Szó szerint "napkorongot" jelent
**A fehér kígyó legendája: http://en.wikipedia.org/wiki/Madame_White_Snake

2010. november 10., szerda

Girugamesh - Enishi

Mindig befejezetlenül hagyom a dolgokat,
Elrontok mindent amit megérintek,
Mindenki panaszkodik rám, ez feldühít.

Akkor, azon a helyen,
Megvizsgáltam ki is vagyok,
Azt hittem képes lennék megragadni az eget és a csillagokat.

Az a különleges személy ott rejlik mindenki
Szívében, igaz? Ennek az elérhetetlen személynek
Ki kell fejeznek hálámat mielőtt túl késő lenne.

A teher és a felelősségek,
amik az évek alatt felhalmozódtak.
Az elfelejtett szívfájdalmak, most végül
Képes vagyok mindet elviselni.

Tovább reménykedem, tovább sétálok,
A nap felé amikor megragadom az eget és a csillagokat.

A szín hervadhatatlanul, az augusztusi nyárból,
Örökké perzseli szívemet,
Sohasem válnak el.

Anyám csendesen álmaim felé terel.
Szavakba önteni könnyű, de most
Semmit sem mondanak.
Köszönöm, hogy felemeltél engem e napra, képes vagyok
Elmondani neked.

Tovább reménykedem és könyörgök,
Szívembe vésem.
A nyártól, mikor esküt tettünk,
A mai napig mikor valóra váltjuk.

Kagrra, - Bikuni

Bhikkhuni*

Fák ringanak a víz felszínén
A ragyogó Hold ív-alakú
A szél hangja, és még a színek is hallatszanak a sötét éjszakában
Mintha egy rejtekhelyre kúszna egy Nó maszk mögött

Szemeid vörösen izzanak
Mutasd a lángot
Gyújtsd meg a nyilat
Ha át tudod szúrni kételyeid, remegő gyűlöleted
Az új világ kitárul
Fogadd be a fényt lehunyt szemeiddel
Tárd ki szíved egy darabját

A holnap oly távoli, nem érheted el
Összeráncolod homlokod
A jövő amire vágyom, elfogadtatott a két kéz által
Mosolygok

Az idő kering idővé és idővé újra, még mindig azt az utat járod
Csináld másképp másodjára

Mintha egy rejtekhelyre kúszna egy Nó maszk mögött
Szemeid vörösen izzanak
Mutasd a lángot
Gyújtsd meg a nyilat
Ha át tudod szúrni kételyeid, remegő gyűlöleted
Az új világ kitárul
Fogadd be a fényt lehunyt szemeiddel
Tárd ki szíved egy darabját

A holnap oly távoli, nem érheted el
Összeráncolod homlokod
A jövő amire vágyom, elfogadtatott a két kéz által
Mosolygok

Az idő kering idővé és idővé újra, még mindig azt az utat járod
Csináld másképp másodjára

*ez a szó buddhista apácát jelent. De Isshi furcsa módon nem használta az ennek megfelelő kanjit.

Kagrra, - Jyuso

A temetés ideje

Mindenki igazán szánalomra méltó, tenyerükkel befogják fülüket
És mintha hallnák az elhaló, neheztelő hangot*

A Föld kékbe borul
A mennyek indogóba hanyatlottak
A ragyogás már rég tovatűnt
Egy tiszavirág életű, omladozó álomszerű város
Egy rohanó civilizáció nem engedelmeskedik szemeinek, még az életben sem
A korlátozó, vakító sötétség felé, tested eltaszítottad

Mindenki igazán szánalomra méltó, üres szemgödrök nyitva a szörnyűségek felé**
És mintha rokonszenveznének a csodálatos katasztrófákkal

Komor, vörös fényben úszó fellegek
Egy ultramarinkék, elmosódó hegygerinc
A ragyogás már rég tovatűnt
Egy tiszavirág életű, omladozó álomszerű város
A lángoló tetemek közt kúszva***
Izgő-mozgó férgek gyűrűjében
Én magam, letaszítva, elmerülök a bűnökben

Ismételve újra és újra...

Mindenki igazán szánalomra méltó, oly szorosan kapaszkodnak mantráikba
És mintha az atomok is egy visszataszító vég felé rohannának

Egy isten tintába rejtve
Egy diktátor fehér glóriával
A ragyogás már rég tovatűnt
Egy tiszavirág életű, omladozó álomszerű város
Üvöltő reménytelenség
Mindezek után, előnyünkre válik átlátszóságunk
Sok, sok alkalommal, Hádész csodász tesz

A ragyogás
Már rég tovatűnt
A lelkek dala melyek ragaszkodtak az önzéshez, akár ez a szív...

*Az eredeti japán szövegben szereplő kanjik miatt, ez a sor leginkább azt próbálja kifejezni, hogy az elménket elérő hanghullámok előbb áthaladnak egy kis víztócsán/tavon.
**Szintén a kanjik miatt ez azt fejezi ki, hogy az embereket csak a szörnyűséges dolgok érdeklik.
***Itt a tetem kanji van a szövegben, de azt énekli, hogy 'hús'.