2010. szeptember 11., szombat

Kagrra, - Irodori no sanka

(Színekkel teli himnusz)

Végtelen utak felé, sóhajtok és szégyenkezve lenézek
Többé nincs visszaút, egy hang beszél valahol meggyilkolt énem nélkül
Próbálom meggyógyítani a nyíló hasadékokat melyek formálódnak, visszafojtom könnyeim
Bár már késő meggyógyítani magam, arcom az ég felé emelem
A lapis lazuli* színében, az ég csillámlik
A végtelen táj virágba borul, és az ima elfogadtatott
Az ember időben megiismeri az igazságot
A dolgok amiket fontosnak érzett a múltban, többé nem a legfontosabbak
És ott, a távoli fény világít...
A bánat könnyei mindig időben hullnak
A szabadság így hív a zászló alá, és a köz elvárásai újra ismétlődnek
Fekete-fehérben, vörösben és bronzban, néha egy hajtás is születik
Bár most keresem az imádkozó hangot, ugyanaz vagyok aki voltam
A lapis lazuli* színében, az ég csillámlik
A végtelen táj virágba borul, és az ima elfogadtatott
Az ember mindig utazik a szeles költőiségen
Hogy találkozzon a szavakkal elárasztott úttal
És ott, egy fény szeretettel ölel
A föld feletti ígért élet, mikor elpusztul, térjünk vissza ide
A fény a alagút végén pislákol, szorosan tartasz engem és hitetlenül nevetsz
Az ember aki senkit sem szeret az elszigeteltség közepette
Hozzáfog a semmihez, ahogyan egy bogaras utazó tenné
Bár néha felismeri, azt hiszem
És szenvedélyesen, az ember hangosan üvölt, de ez az út fontos
Mert tudom, az örökkévalóság fénye van, akit vakká tesz
...várni fogok

* egy kék ásvány

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése