2010. szeptember 26., vasárnap

the GazettE - Tokyo Shinjuu

(Tokiói öngyilkosság)

Apa, anya. El kell mennem ezzel az emberrel Tokióba
Jól tudom, ez egy ostoba döntés
De nem vagyok többé gyerek
A saját utamat járom
Sajnálom. Kérlek, bocsásd meg ezt az utolsó önző döntést

Ez a személy, akit szeretek, a mindenem most
Azért mert a létezésed az amitől képes vagyok önmagamként élni
Ez a nap, amikor elfogadtam tőled
a jegyet Tokióba
és a vallomásod .
A jövőmben és az álmaimban
amikor elhagyjuk ezt a várost, talán nem velem fogsz élni Tokióban?


Amíg egy kicsit össze voltam zavarodva, el is voltam ragadtatva
Nem volt egy kis bizonytalanság se, vagy félelem
azért mert a személy, akit szerettem megkérdezte, lehetnénk-e együtt
Habár lehet kemény, és szomorú, ez esetben többé kevésbé merülnek fel ezek a dolgok
Eljöttem, elhagytam a családot, amitől függtem
Az ostoba feltételezéseim amik hosszan tartóak voltak
az új élet kedvéért és az álmokért, amiket megosztok veled
A szegénység szétrepeszti a testünket
habár azért mert itt voltál
még az idő amikor rád vártam is túlcsordult boldogsággal
Főztem neked, szeretted, és a szívemet is beleadtam.
Látni akartam az elégedett arcodat ahogyan csak lehetett… Vágyom látni


Megszoktam az életet Tokióban
Ez a személy, keményen dolgozik, késő estig minden nem
Talán ezért érzem azt, hogy nem látom őt túl energikusnak
Amikor rákérdezek arra mit csinál, csak egy fáradt mosolyt dob felém
Nem fog válaszolni. Tehetetlen vagyok.

Visszatértem.


A hangod udvarias
Mindketten segítettük egymást a azokban az időkben
Nem számít, milyen boldogtalanság követte
Minden rendben volt, amíg együtt voltunk
Ez nem az amikor a szerelmünk megöregedett
Csak az érzéseink amiket kerestünk és lemásoltunk a egymástól
Amikor először sírtál
azon az éjjelem amikor kettétépett a társadalom
hogyan lépjen a hangom kapcsolatba veled… kérlek mond el hogyan!
A család amit elvesztettem és feladtam az álmunkért
szembesült ezzel és csak sajnálkozva sírt.

A szegénység lesújtott ránk
Megfogtuk egymás kezét
Ahogyan néztük a csillagszórókat
A tűz lehull, az elhúzódó jelenléte elmúlik
Becsukjuk a szemeinket, arcunk akár a jeges óceán… mi ketten együtt.
Összekapcsolt kezeink elválaszthatatlanok
Te és én semmivé válunk.

Tizenhárom hónapja vagyok veled
Sok minden történt velünk ezalatt, nem?
Együtt éltünk, ezt jól tudjuk.
Fáradt vagy a nehéz munkától ugye?
Ez most rendben van, azért mert mindig veled leszek
Sajnálom, apa, anya
Nem tudok nélküle élni
Sajnálom, hogy aggódnotok kellett értem
Sajnálom. Sajnálom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése